Április 9-én, vasárnap volt épp 53 éve annak, hogy elveszítettük a magyar birkózás egyetlen kétszeres olimpiai bajnokát, a háromszoros világ- és egyszeres Európa-bajnok Kozma Istvánt. Olimpiai bajnok szakmai főtanácsadónk és nagykövetünk, Hegedüs Csaba memoárban idézi meg névadónkat, s az ő varázslatos emlékét.
1967. január 15-én 18 évesen Szombathelyről felmentem a Vasasba, amely átigazolt. Nagy izgalommal mentem az alagsorban fekvő birkózóterembe, és ahogy kinyitottam az ajtót, ott állt előttem az akkor már egyszeres olimpiai bajnok Kozma István. Megfordult, érdeklődve, kíváncsian nézett rám. Fiatal gyerek voltam, nagyon megilletődtem, hiszen már akkor is ő volt a kedvenc sportolóm, a példaképem.
– Csókolom, Pista bácsi! – köszöntem neki, ő az egyik szemöldökét megemelve válaszolt.
– Te vagy az a szombathelyi gyerek, akit felhoztunk? – kérdezte.
– Igen, én vagyok – feleltem megszeppenve
Megölelt, odahúzott magához, és azt mondta, felejtsd el azt, hogy csókolommal köszönsz nekem, ettől a pillanattól kezdve barátok vagyunk, és mindenben segítek neked. Ez így is történt, a kilenc év korkülönbség ellenére nagyon jó barátokká váltunk.
Az edzések előtt egy-két órával mi ketten biztos, hogy ott voltunk a teremben, és tanított engem. Nem ritkán birkóztunk is egymással, főleg lenti helyzetből, állásból nem volt sok értelme, hiszen nagyjából nyolcvan kiló volt közöttünk.
196-198 centiméter magasra nőtt, legalább 158 kilogrammot nyomott. A versenyekre Robur-kisbusszal utaztunk, amiben ő úgy fért el kényelmesen, hogy az autóba benyúló motorházra feküdt.
A tatai edzőtáborban a menőknek az volt a kiváltsága, hogy nem kellett sorban állniuk az ételért. Pista olyan különleges érdemben részesült, hogy a főszakács személyesen, tálcán vitte neki az asztalhoz az ebédet, és a vacsorát is. Rengeteget evett, a sült flekkenből étkezésenként húsz-huszonöt szeletet fogyasztott el.
Óriási ember volt, fantasztikus felső testtel és intelligenciával. Hatalmas mellizmai voltak, imádta őket mozgatni játékból, bohóckodásként. Termetéhez, a nehézsúlyúakhoz képest kifejezetten ügyesen mozgott a szőnyegen. Az edzőtáborban a vele birkózó jobb vagy kevésbé jobb nehézsúlyú versenyzőket úgy dobálta, mint a „rongyot”. Remekül dobta a szaltót, sokat dolgozott fejlefogásból, lenti helyzetből a karfelszedése volt nagyon erős, a „féljáromot” tökéletesen csinálta. Kiemelkedett a súlycsoportjában, nem csak kvalitásaival, magasabb is volt a riválisainál.
Tulajdonképpen két komolyabb ellenfele volt, a szovjet Anatolij Roscsin és a csehszlovák Petr Kment. Őszintén megmondom, nehéz helyzetben lettem volna, ha az ellenfelének taktikai utasítást kellett volna adnom, hogy mit csináljon Kozmával szemben, mert úgy hiszem, hogy a jól felkészült Kozma István legyőzhetetlen volt.
Minszkben rendezték az 1967-es Európa-bajnokságot, a szovjet Nikolaj Smakov ellen készült a döntőre. Pisti lelkiző ember volt, az öltözőben készült a finálé előtt. Bement hozzá a válogatott akkori edzője, az olimpiai bajnok, háromszoros ezüstérmes Polyák Imre, akivel remek barátságot ápolt, együtt nyertek Tokióban. Pisti motiválatlan, ideges állapotban volt, ami érthető, szovjet közönség előtt szovjet ellen Eb-döntőt vívni nem egyszerű feladat. Polyák a maga stílusában beszólt Kozmának, felbőszítette, „önhipnózisba” helyezte. Ennek az lett a vége, hogy a saját hazájában az aranycsata harmadik menetében mentő vitte el Smakovot, Pisti szó szerint „átgyalogolt” rajta.
Soha nem felejtem el, amikor a bordó Renault 16-osát fehérre cserélte, kellett pár hét, amíg megérkezett az új autó. Ebben az időszakban az edzések után ugyanazzal a trolival, a 74-essel utaztunk haza. Egyik alkalommal érdekes beszélgetésbe keveredtünk, a pályafutásom került szóba. Azt mondta, „Csabi, most már egy-két éven belül be kell robbannod a nemzetközi világba, mert ha nem így lesz, akkor tehetséges várományos maradsz.”
Mélyen megmaradtak bennem a szavai, motiváltak. Mindenkinél többet dolgoztam, ennek köszönhettem a sikereimet.
Az 1972-es müncheni olimpiai aranyérmemet neki ajánlottam, biztos vagyok benne, hogy Németországban ő is győzött volna. Harminc évesen is imádott birkózni, boldog ember volt, szerette azt, amit csinált, és úgy is élt, ahogyan szeretett volna.
Nem kérdés, méltán viseli az ő nevét, a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia. Ha ma még élne, biztosan elmondaná és megtanítaná a gyerekeknek, miként lehet tiszta szívvel, gondolkodó birkózóként a végsőkig küzdeni, esetleges vesztes helyzetben akarattal, küzdeni tudással fordítani, és nyerni.
Érdekes az élet, ő 1970. április 4-én szenvedett súlyos autóbalesetet, busszal ütközött, 1973. április 10-én én is BKV-műhelykocsival találkoztam, gyakorlatilag ugyanabban a kórházi ágyban feküdtünk, három év eltéréssel. De a balesete idején is benn voltam a kórházban, épp nemzetközi verseny zajlott Budapesten, bolgárral birkóztam, és megrepedt a medencecsontom. Emlékszem, óriási szirénázás közepette hozták be Pistit. A traumatológiai intézet intenzív osztályára került, eleinte néhány bordatörésen kívül nem diagnosztizáltak nála komolyabb bajt. De romlott az állapota, kiderült, hogy az egyik veséje leszakadt, a másik eredendően sem működött, ráadásul szívproblémákkal is bajlódott. Napokba telt, mire mindezt észrevették, s mire megoperálták, már késő volt – a műtét utolsó öltésnél megállt Pisti szíve.
Kozma István nemcsak a kiemelkedő sportteljesítményével, hanem a személyiségével is fölénk nőtt. Csodálattal néztem a Váci utcában készíttetett cipőit – máshogyan nem jutott lábbelihez, 53-as lába volt. A ruháival ugyanez volt a helyzet, azok is külön neki készültek. Világéletében elegáns úriemberként viselkedett, többségében öltönyben és nyakkendőben járt, választékosan beszélt. Rendkívül különleges ember volt, rafinált és okos – az öltözködésével, a baráti körével, a társadalomban vállalt szerepkörével leírhatatlanul sokat tett a birkózás elismertségéért. A sportágunk diplomatájaként tekintettem rá, magányos, nehezen barátkozó típus volt, mégis valahol nyitottan, közvetlenül állt az emberekhez. Hihetetlenül nagy magyarságtudattal és hazaszeretettel élt, mindörökké példaképpé vált előttem.
Fantasztikus, hogy ismerhettem, örülök, hogy azt mondhatom, a barátom volt.
Hegedüs Csaba gondolatait Krasznai Bence jegyezte le.
Fotó: MOB