Akadémiánk olimpiai bajnok szakmai főtanácsadója, Hegedüs Csaba a Mandinernek adott interjúban többek között a pályautásáról, a történelmi, 1972-es müncheni győzelemről, a kis híján végzetes autóbalesetéről és az idén elnyert Prima Primissima-díjról is mesélt.
Hegedüs Csaba így felelt, amikor Vámosi Tamás azt kérdezte tőle, hogyan éli meg azt a mérhetetlen szeretetet, amely öt évtizede körülveszi: „Először az 1971-es vb után éreztem a népszerűség első jeleit, már kinn, Szófiában is rengeteg táviratot kaptam, itthon pedig belekóstolhattam abba, milyen is egy nemzet neves sportolójának lenni. Ezt követően a müncheni olimpiai aranyérmem, majd a súlyos autóbalesetem, ha lehet, még fokozta a népszerűségemet, amely – talán álszerénység nélkül mondhatom – a mai napig töretlenül tart. Bárhová megyek az országban, érzem a szeretetet és a megbecsülést, ez nagyon jóleső érzés. A Prima Primissima-szavazás is ezt bizonyította, hiszen rengetegen ismeretlenül is rám voksoltak. Magam sem hittem volna, hogy ennyien gondolnak rám. A sors legnagyobb ajándéka, hogy Magyarországon élek, hogy ennek a nemzetnek szerezhettem dicsőséget. Pedig az ötvenhatos események után a családom egy része külföldre menekült, vívómester édesapám a koholt vádak miatt egészen Kolumbiáig ment, így nyolcévesen árva lettem. Felnőttként hívtak a skandináv országokba, Törökországba, az Egyesült Államokba, Japánba és Kínába is, hogy adjam át a szakmai tudásomat, de nekem soha nem jutott eszembe, hogy feladjam a magyarságomat. Hogy is tehettem volna? A mai napig könnybe lábad a szemem a Himnusz hallgatása közben, rengetegen segítettek abban, hogy elérhessem a céljaimat. Ha visszagondolok az életemre, elképzelhetetlen csodákat éltem meg. Sárvárról, Szombathelyről indulva már tizenhárom évesen arról álmodoztam, miként hódíthatnám meg a világot. Amikor Sinkovits Imre és Gombos Katalin a szülővárosom vendégei voltak, a szabadtéri színpad hátsó sorában ülve arról ábrándoztam, egyszer én is szeretnék ilyen híres és sikeres lenni. Majd miután a lányuk, Mariann évtizedek múltán a feleségem lett, és bekerültem a családba, a vasárnapi ebédek alkalmával, miután kettesben maradtunk Imrével, a legnagyobb tisztelet és szeretet mellett osztottuk meg egymással világmegváltó gondolatainkat. Ezt is a sors ajándékának tartom.”
A teljes beszélgetést IDE kattintva vagy a Mandiner január 5-i számában olvasható el.