Kozma Pici óriás volt. Felnéztek rá. Legendává lett a „karfiolfülűek” klubjában. Kozma Istvánt, a 198 centi magas, 140 kilós mackót egyszerűen nem lehetett megkerülni, fel kellett rá nézni, mert a magyar birkózás történetében dicső helyet harcolt ki magának, Polyák Imre, Varga János idejében, még Kocsis Ferenc, Hegedűs Csaba előtt. Kozma a sportág egyetlen magyarja, aki két olimpiai bajnoki címet is tudott szerezni. Kis híján a palánkok táján maradt, hiszen a Ganz-Mávag kosárlabdázójaként sem ügyetlenkedett: az utánpótlás-válogatottban játszott, de a 16 éves óriást 1956-ban meglátta az 1928-as amszterdami olimpia birkózó bajnoka, Keresztes Lajos és Picit a Vasasba csábította.

No, nem kosárlabdázni – birkózni! És Kozma, a hegy – érzékeny lélekkel, de egyben szereplési vággyal is megáldva – új pályafutásba kezdett. Igaz ugyan, hogy nem egykönnyen állt kötélnek. Húszévesen lett országos bajnok, egy évvel később a negyedik helyet csípte el a római olimpián. Az ellenfelek összecsomagolásának művésze a jokohamai világbajnoki bronzérem és az 1962-es toledói világbajnoki cím után már a tokiói olimpiára koncentrált, miközben itthon a legnépszerűbb sportolók között kezdték számon tartani, de mégis utolérte őt a gáncsoskodók, kétkedők – irigyek? – finom áskálódása, miközben az utca népe, vagyis a szurkolók imádták. Persze, nem hiányzott, hogy a helsinborgi vb-n – Tokió előtt egy esztendővel – csak az ötödik helyezés jutott neki, Kozmát legyávázták és éppen legnagyobb ellenfelét, a szovjet Roscsint hozták fel ellenpéldaként. Ez volt az az év, amikor Matura Mihály, a szó szoros értelmében eltanácsolta Picit a válogatottból, több akaraterőt, fegyelmet, a lustaság legyőzését követelte a nagyra hívatott óriástól, sőt a tapasztaltabb csapattárs, Gurics György is szerénységre intette. Igaz, ők Kozmáért, és nem Kozma ellen beszéltek.

Nem akarták, hogy az életet habzsoló, tehetséges birkózóval elszaladjon a ló. Persze, a baj nem jár egyedül, de lehet, hogy a sors bír döbbenetes rendezői erővel. Kozma István az olimpia előtt néhány nappal, egy edzésen térdsérülést szenvedett! Irány a Sportkórház, eközben pedig a magyar sportolók első csoportja – soraiban kilenc birkózóval – elrepült a japán fővárosba. Azt hihetnénk, vége, ez az ember olyan mély gödörbe került, hogy onnan nincs kigázolás.

De Kozma nem adta fel, mert használt a lecke, nem kért a gyáva, akaratszegény Kozmából, nem kért a nagyképű Kozmából, nem akart otthon maradni, nem akarta elszalasztani élete egyik nagy lehetőségét. Már a Sportkórházban elkezdett erősíteni, irdatlan súlyokat mozgatott meg, a térde javult és a második géppel ő is útra kelhetett. Pici megszerezte első győzelmét, mielőtt még a tokiói szőnyegre lépett volna. Csak ezután következett az igazi diadalút, amely 1964. október 19-én elérte a csúcspontját. Nemcsak azért, mert Polyák Imre három ezüstérem után végre felállhatott a dobogó legfelső fokára, hanem azért is, mert Kozma István sem adta alább. A nehézsúlyúak kötöttfogású döntőjében a szovjet Roscsin ellen legalább döntetlent kellett elérnie. A vége döntetlen lett, és felcsendült a magyar himnusz.

Az érzékeny lelkű óriást később mélyen meghatotta, hogy egy japán tanárember, Jamamoto Takao csak azért tanult meg magyarul, mert levelezni akart Kozmával. Egyszóval Pici Tokióban újra óriás lett. Felnéztek rá.Visszamosolygott…

A mexikói ráadás

Az élet ismétli önmagát mind az előzményeket, mind a végkifejletet illetően. Ha Kozma István és olimpia, akkor nincs felkészülés sérülés nélkül. Tokió előtt a térde reccsent egyet, a mexikóvárosi olimpia előtt egy ennél sokkal banálisabb sérülés érte: rácsapták a kezére az autóbusz ajtaját, a körme begyulladt, műteni kellett, ráadásul a térde újra rakoncátlankodott, és mire szőnyegre kellett lépnie Mexikóban, irdatlanul bedagadt. Gondolhatnánk, hogy Pici visszalépett a versenytől, de aki erre következtetne, nem ismeri ezt a fantasztikus sportembert. Birkózott, és ment előre – megállíthatatlanul. A döntőben pedig újra szembe jött a tokiói nagy ellenfél, a szovjet Roscsin. Aranymeccs volt a javából. Gyűrés, gyömöszölés, fárasztás, aztán a negyedik percben Kozmát megintették passzivitásért. Hát jó, van ilyen. Ezt követően ebben a szorult helyzetben Pici nagyobb sebességre kapcsolt, rohamozott, mint a szél, Roscsin kihátrált, folyamatosan bontotta a fogásokat, de ez nem mehetett a végtelenségig következmények nélkül. Nem is ment. Roscsint is megintették! Döntetlen lett a vége, és ez azt jelentette, hogy Kozma István 1968-ban megvédte olimpiai címét! Ugye, hogy az élet ismétli önmagát?

Szívszorító epilógus

Elképesztő pályafutás volt az övé, és még tervezgetett. A Vasas klasszisa - kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és egyszeres Európa-bajnoka - már a müncheni játékokra készült,vagyis arra, hogy triplázhasson – zsinórban háromszor legyen olimpiai aranyérmes!

Csak éppen eljött 1970 tavasza, amikor a hagyományos nemzetközi verseny után, autóval előbb hazavitte mesterét, Keresztes Lajost, majd indult tovább. Befordult az Alkotmány utcába, és éppen akkor érkezett a 15-ös autóbusz, amely belerohant Kozma autójába. Őrület. Pici emberfeletti erővel még szétfeszítve a szinte ronccsá tört autót, kikecmergett a kocsiból, de már csak ennyit tudott tenni. Tízszeres bordatörés mellett vesesérülést is szenvedett, ami végzetesnek bizonyult, mert Kozmának csak egy veséje volt.

Egy ország aggódott érte, műtétek sorozatán esett át, de április 9-én utolsót dobbant a szíve, amely oly sokszor vitte, repítette a nagy sikerek felé. Még nem töltötte be a harmincat…

Eleddig tehát ő az egyetlen magyar birkózó, aki kétszer nyert olimpiai bajnoki címet.

Kozma István legkiemelkedőbb eredményei

Olimpiai bajnok
1964. Tokió
1968. Mexikóváros
4.helyezés 1960. Róma

Világbajnok
1962. Toledo
1966. Toledo
1967. Bukarest
vb-ezüstérem 1965. Tampere
vb-bronz 1961. Jokohama

Európa-bajnok
1967. Minszk
Eb-ezüstérem 1966. Essen
1968. Vasteras
Tizennégyszeres magyar bajnok (10 kötöttfogásban, 4 szabadfogásban)

Díjai, elismerései
Az év magyar birkózója (1966, 1967, 1968)
Az év magyar sportolója (1968)
A birkózó Hírességek Csarnokának tagja